valamelyest igaz történeten alapszik,  de csak azért teszem föl, hogy legyen valami... amúgy még mindíg nem tudna róla senki, egy embert kivéve, akivel mindent megosztok...(L)

///////////////////////////////////

Csak az életem…

Április 30...  életem legrosszabb napja…

Reggel minden jól kezdődött, szép időnk volt, a barátaimmal, mint minden reggel, a buszmegállóba találkoztunk. Felszálltunk a büdös, vén busz leghátuljára, ez volt a „törzshelyünk”. Ahogy odaértünk az iskola előtti buszmegállóba, észrevettem Őt. Akiért érdemes volt élnem, aki ha csak egy halvány, pislákoló reményt is adott az életem újrakezdéséhez. Észrevettem, majd loholtunk befelé az iskolaudvarra, mert igen, mint mindig, elkéstünk. Már épp szólt a vén, „rekedt hangú” csengő, amikor beértünk. Beálltunk az osztály sorába, és baktattunk a többiekkel. Az órák –mint mindig- unalmasan teltek el, volt, aki feleltetett egy-két embert, volt, aki viszont csak magyarázta az értelmetlen képletet.         Eltelt az iskolában töltött nap, és mentünk ki az iskola melletti játszótérre.  Ott volt két osztálytársunk, és Ő… Két eléggé p*csás osztálytársunk, ő, és az osztálytársai közül kettő lány.  Valamit nagyon magyaráztak, majd amikor odaértünk, gúnyos mosoly jelent meg az arcukon. Kivétel Neki… Arca kifürkészhetetlen volt, majd amikor észrevett bennünket a padon, odanevetett, és intett egyet.  Kissé érdekes hanglejtéssel hozzátette:
-          Ők, ugyan már… Hisz’ olyan csúnyák…

Amikor ezt kimondta, a fejembe szökött a vér. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, majd barátnőim jelzésére elindultunk. Hová is?! Nem tudtuk, csak el innen.

***********************************************************

Elmentünk, vissza a suli elé. Majd összenéztünk, és elkezdtünk tanakodni, vajon… vajon az a két kis keverőgép mit mondhatott Neki… Talán kicsit kiszínezték a történetet, talán nem.  Ezt már nem tudhatjuk, de biztosra vettük, elmondták neki azt, amit mi szerettünk volna titokban tartani.  De… hiszen olyan elragadóan, édesen, és közvetlen volt a mosolya, amit mindig felénk küldött… és mi történt vele hirtelen? Amikor felfogtam, mi is történt valójában, már a pöfögős buszról szálltam le. Megláttam pár ismerős arcot, de nem érdekelt, látnak-e, vagy sem, csak futottam, futottam amerre láttam, arcomról forró könnyek patakoztak. Befutottam a házunkba, szerencsére       egyedül voltam itthon. Na, még az hiányzott volna, ha éppen itthon van valaki…

Ledobtam a hátizsákomat a szobámba, leültem az ágyamra, és bekapcsoltam az egyik kedvenc zenét, majd sírtam. Hagytam, had sírjak, mert megérdemli, aki miatt sírok. Mindent végiggondoltam. Mi köt ide, ehhez az életemhez. Sokminden, és sokmindenki. Legfőképpen egy ember volt az, aki miatt eddig nem lettem öngyilkos. Egy ember, aki rengeteget jelentett nekem. Rengeteget… ?! Dehogy jelentett ő nekem rengeteget, ő nekem a világot jelentette…  De ő már a múlt. Nekem csak múltam, és egy picinke kis jelenem van, a jövőm megszűnik létezni… Elkezdtem írni egy levelet, amit egy embernek szánok, a legjobb barátnőmnek…

Majd miután megírtam a búcsúlevemet, elküldtem neki egy sms-t amely így szólt:

„Köszönöm a szép sok emléket, köszönöm, hogy hittél bennem, és hogy mindig támogattál mindenben. Köszönöm a sok szép órát, a sok szép percet, amely csak a miénk volt, senki másé. Életem veled volt teljes, és hiába távozok, remélem, majd találsz valaki mást, akivel ugyanilyen, vagy még talán boldogabb leszel! Örökké a Bestem maradsz. (L)

A búcsúlevél az ágyamon van, neked szól...”

Miután ezt bepötyögtem, elküldtem. Körülnéztem, sehol egy lélek. Remek, gondoltam magamban, pont jó időt sikerült kifognom. Megtettem, még talán egy utolsó visszaút lett volna, de nem. Megtettem, és ez a döntés örökre szól. Igen gyors halálom lehet majd, gondoltam magamban, s a csuklómra pillantottam. Már ellepte a vér, körülöttem is minden véres volt. Még a búcsúlevélre is csöppent, de nem baj. Legalább tudhatják majd, milyen halált haltam. A pengét visszatettem a táskámba, ahol mindig is szokott lenni, hogy ne találja meg senki, az égvilágon senki. Hirtelen egy különös dallam csapta meg a fülemet, igen. A csengőhangom, a kedvenc zeném. Hívott valaki. Hirtelen valami belém nyilallt, s pokoli erőtlenség lett rajtam úrrá. Igen, ez Ő volt, a legjobb barátnőm. Bizonyára megkapta az sms-em… Kezembe vettem a telefonomat, és hagytam, hadd csöngjön… Miután abbahagyta, még egy sms-t készültem írni Neki, életem szerelmének, de aztán mindent ólomsúlyúnak éreztem, és utolsó mozdulatomként letettem a búcsúlevelet az ágyamra. A telefon, a toll, minden kicsúszott a kezemből, azt hiszem, erre a pillanatra vártam egészen eddig: vége az életemnek, vége minden szenvedésemnek…

***********************************************************

Pár óra múlva, a halál beállta után érkeztek haza a lány szülei. Észrevették, hogy csend van, pokoli csend. Bepillantottak lányuk szobájába, ahol a vérbefagyott lányt találták csak, a búcsúlevelet az ágyán, és a telefont maga mellett. A név, akinek utoljára küldött üzenetet, a legjobb barátnője volt. A szülők összeroppantak idegileg: el sem tudták képzelni, mi történhetett. A búcsúlevélbe nem olvastak bele, nem nekik volt címezve.

Eközben megérkezett      a lány legjobb barátnője is, arca aggodalommal teli volt. Tudta, valami nagy baj van. Az üzenettől megrémült, vajon mi történt. Becsöngetett a házba, de nem nyitott senki ajtót. Pár próbálkozás után a lány édesanyja nyitott ajtót, falfehér arccal.

-          Mi történt? – kérdezte aggodalmasan.

-          Nem…nem…csak…nem lehetett baleset… - meredt maga elé a lány édesanyja.

A lány legjobb barátnője látva az aggódó tekintetet, felfutott az emeletre, ahol látta vérbefagyva legjobb barátnőjét. Szemei kikerekedtek, szólni nem bírt. A lábai felmondták a szolgálatot, hiába szeretett volna mielőbb mozdulni, nem bírt. A lábai földbe gyökereztek, s hirtelen rápillantott barátnője arcára, ahol egy könnycsepp megállt.

~ Már tudom, mi történt… nem hiszem el, hogy egy fiú miatt képes volt megtenni… - mormogta sírva, zokogva az orra alatt…

Másnap az iskolában mindenki tudott a hírről, mindenki szomorú és feszült volt. A fiú, aki miatt az egész történt, ő pedig összeomlott. Habár kívülről ezt nem mutatta ki, látszott rajta, ha csak egy kicsit is, de látszott. Kitűzték az iskolára a fekete zászlót, és másnap egy megemlékezéssel búcsúztatták el a szeretett lányt. A legtöbb arc szomorúnak hatott ugyan, de nem sírtak. Csupán három ember… Három ember, és egyikük könnye volt a legszomorúbb,  és a legcsalódottabb. A három ember a lány két barátnője volt, akikkel egy iskolába járt, és velük volt mindig az iskolában, a harmadik ember pedig, aki miatt az egész      tragédia történt: A fiú…

Délután volt a temetés, ahová rengetegen jöttek. A lány kedvenc zeneszámát játszották le, s ott volt a koporsó, benne a lánnyal… Eltemették, rengeteg gyönyörű virágcsokrot kapott, de a fiút nem látta senki. A fiú nem jött el. A tömeg szépen, lassan el-elfogyott, s amikor a temető szinte teljesen üres volt, akkor bukkant fel Ő. Szeme kisírtnak látszott, s leült a sírhoz. Elkezdett beszélni, de őszintén.

-          Tudom, hogy szerettél. Tudom, hogy oda voltál értem, és bármit megtettél volna. Az, amit hallottál a sulinál, nem volt igaz. Csupán megpróbáltam leplezni az örömömet, hogy szeretsz. Megpróbáltam nem törődni vele, de egyszerűen nem tudtam. Gyönyörű vagy, elragadó személyiséggel, amellyel csak te rendelkezel. Tudom, azt hitted, nem szeretlek. Pedig én csak TÉGED szeretlek, és csak téged foglak szeretni egész életemen át. Ha majd egyszer, rájössz, mi is történt valójában, kérlek, nagyon szépen kérlek, mosolyogj rám egyszer, utoljára. Imádom látni a mosolyodat, szép barna hajadat, gyönyörű, kifejezéssel teli, csillogó szemeidet. S ha majd egyszer eljön a nap, amikor én is a túlvilágon fogok élni, kérlek, keress meg, én is keresni foglak, szerelmem! – majd sírt a fiú, és még hosszú órákat ült a lány sírja mellett. Csupán egy szál virágot hozott, egy szálat, de a lány kedvenc virága volt az, s a fiú tudta: a lány nem akart drágábbnál drágább csokrokat, ő beérte egy szál virággal is, ha az szívből jövő volt…

*************************3 év múlva************************

Már lecsillapodott mindenki, a gyász kezdett elfelejtődni. A lány legjobb barátnője, és a fiú azonban ugyanúgy gyászoltak, mint három évvel ezelőtt.

A fiú már nem bírta szerelme hiányát, beteg lett, és végül belehalt a betegségébe. Egyetlen kívánsága az volt, szerelme mellé temessék…

„Örökké szeretni foglak, még ha   Te erről nem is tudtál…”