Kislány koromban rengeteget álmodoztam róla, hogy amikor megtalál a nagy Ő vajon milyen is lesz. Ahogy meglátlak és te is engem...persze ez nem így történt. Amikor megpillantottalak, nem hogy beszélni, még levegőt vennem is nehéz volt. Összeszorult torkom, mellkasom, gyomrom. Csak pislogtam. Azt mondják hogy minden egyes pillantásunk egy kép az elménkben elraktározva. Azt hiszem én akkor belőled egy egész albumot készítettem. Amikor köszönnöm kellett, úgy éreztem nem kellene megtennem, hisz minden egyes találkozás köszönéssel kezdődik, de ennek van egy másik oldala is. El is kell köszönni, amit egyhamar nem szerettem volna. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, ne vesszen el, de aztán telt-múlt az idő és rájöttem, hogy lesz még alkalom, lesz még sok-sok idő amit átélhetek mellette, hogy megfoghatom a kezét, esetleg még egy puszit és lophatok tőle. Talán csak egy álom, de ez életem legszebb álma, amitől soha nem szeretnék elköszönni...